Ahogy már jeleztem, a sport nagyon fontos számomra. Pici korom óta mindig is jelen volt az életemben: általános iskolában asztaliteniszeztem, majd kézilabdáztam, és kicsit belekóstoltam a teniszbe. Gimiben jött a kosárlabda, utána a röplabda. Aztán az iskolák és egyéb élethelyzetek miatt elég sok költözés jutott, amihez csapatsportot nehéz lett volna igazítani, így maradt a futás. Viszonylag hamar megszerettem, megláttam az élvezetes oldalát. Egy időben fanatikusan fallabdáztam, később jött egy úszó-korszak, aztán ismét a futásé lett a főszerep, maratont terveztem.
Sajnos, a sok sport – és a velem született, “gyárilag” laza ínszalagok – folyamatos sérüléseket is eredményeztek. 1994-ben és 1996-ban elszakadt a bal, majd a jobb bokaszalagom. Mindkettőt megműtötték… ha azt, amit csináltak, annak lehet egyáltalán nevezni. Ám a mindennapos intenzív sport miatt újra előjöttek a szalagproblémák, végül hosszas kitérők, próbálkozások után jött a döntés, hogy mindkét bokámat újra műteni kell, ha továbbra is kitartok a sport mellett. (Micsoda buta kérdés…?! Naná!) Így két szalagplasztika következett, egymás után. Úgy terveztem, rászánom magam, összesen egy év alatt letudom a két műtétet és a vele járó rehabilitációt, aztán jöhet a maraton.
Az első műtét után felkerestem egy személyi edzőt, Turcsán Katát, hogy vállalná-e átmeneti időre a konditermi személyi edzésemet, mert bár távol áll tőlem a sportnak ez a műfaja, de amíg csökkentetten vagyok csak képes mozogni, ez is megteszi, a semminél jobb lesz. Csakhogy Kata fantasztikus, és példaértékű, mind edzőként, mind emberként egyaránt! A fitness olyan oldalát mutatta meg, hogy szinte az első alkalom után szerelem lett a gyúrás és köztem! Erről a “viszonyról” még sokat tudnék mesélni, és fogok is… valamint Katáról, Vikiről, és az imádnivaló Tesóimról, Hajnalról és Tücsiről, az edzőtársaimról.
De a fejlődésemet is szeretném itt vezetni, a kisebb-nagyobb személyes mérföldköveimet.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: