A legtöbb ember nagy izgatottsággal várja a születésnapját, és törekszik rá, hogy az a nap valóban különlegesebb legyen, mint az összes többi 364 az évben. Kislány koromban még én is így voltam ezzel: a torta, a meglepetések, az ajándékok… mennyire jó volt ezeket várni!
Igen ám, de akkor például még nem tették fel azt a kellemetlen kérdést – vagy ha fel is tették, cseppet sem érintette az embert kellemetlenül – hogy: na, és hány éves is vagy? 🙂 Kit érdekel, amikor még az egész élet előttünk áll!
Egy bizonyos kor után azonban már egyre kevésbé fitogtatjuk a korunkat, és ha mód van rá, vadul terelni kezdjük a beszélgetést, ha ez lesz a téma. Jó esetben még kitérhetünk az olyan elnyűtt frázisokkal is, mint például: mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát! De a legmegnyugtatóbb az, ha egyáltalán szóba sem kerül 🙂
Nos, hát többek közt ez is az egyik oka, amiért azon kaptam magam, hogy a névnapok sokkal kellemesebben alakulnak számomra, mint az augusztus 18-ák. A születésnap sokkal személyesebb történet, így annak dátumát a futó ismerősök, szomszédok, kollégák általában nem is tudják. Így nem is tudnak velünk együtt ünnepelni, köszöntésekkel meglepni.
A névnap ellenben sokkal „nyilvánosabb”. Ha valaki akár semmi mást nem tud rólunk, csak a nevünket, már az is elég ahhoz, hogy egyel több embertől kapjuk meg a felköszöntés gesztusát, amivel boldogabbá varázsolják a napunkat.
Pár éve úgy gondolkodtam, hogy elég „öreg” vagyok már ahhoz, hogy a névnapból nagy felhajtást csináljak. Nem olyan nagy dolog ez, pont olyan nap, mint bármely másik. Már éppen kezdtem otthonosan mozogni ebben a felfogásban, amikor eljött az adott év november 13-ája, és meglepően sok köszöntés érkezett. Rengeteg olyan embernek jutottam eszébe – amit persze kifejezésre is juttatott -, akikről még csak nem is gondoltam volna. Én, aki már a legapróbb önzetlen kedvességtől is azonnal elolvadok, és nagyon hálás vagyok érte, hát ez végtelenül jólesett! Az egész nap szinte egy eufórikus hangulatban telt, akarva-akaratlanul, szó szerint ünnepelt személynek éreztem magam. Mindegy volt, hogy milyen formában érkezett a köszöntés: személyesen, e-mailen, sms-ben, telefonon, puszta szavakkal, vagy puszikkal, ajándékkal, mosollyal – a lényeg az volt, hogy folyamatosan özönlöttek! Össze sem lehetett hasonlítani a születésnapommal!
Sajnos, én a dátumok megjegyzésében csapnivalóan rossz vagyok. Persze, mindig, mindenhová felírom a számomra fontos emberek nevezetes dátumait, de reménytelen. A legtöbbször az a probléma, hogy miközben igyekszem minél tartalmasabban megélni az életet, olyan tényszerű dolgokkal nem nagyon foglalkozom, hogy milyen hónapot írunk, hányadika van, sokszor még az évszakon is el kell gondolkodnom egy pillanatra, ha felmerül. Annyira beleadom magam abba, amit csinálok, hogy a mellékes körülményekre (dátum: év, hó, nap) nem koncentrálok 🙂 Így aztán hiába tudok egy dátumot, ami valakinek például a születési ideje, mert megjegyeztem, akár történelem órán az évszámokat, de az a láncszem már hiányzik, hogy az adott napon, amikor elérkezünk oda, valóban tudatosodjon is bennem, hogy „megérkeztünk”! Emiatt folyamatosan nagyon szégyellem is magam, de már kezdek beletörődni, hogy gyökeres javulásra ne nagyon számítsak. Persze, azért törekszem rá…
Hogy így „működök”, ez alól én magam sem vagyok kivétel: vagyis a saját születésnapom, vagy névnapom sem él bennem. Így amikor közelednék a nevezetes naphoz, egyáltalán nem is gondolok rá. Pont ezért is jelentenek olyan nagy meglepetést, meg persze örömet az azévi első köszöntések! 🙂 Van egy régi, nagyon kedves barátnőm, Adél. Egy életre emlékezetes marad számomra, hogy egy időben, hosszú évekig, nagyon figyelt arra, hogy mindig elsőként köszöntsön fel 🙂 Köszönöm, drága barátnőm, drága Edölájdom! 🙂
De mivel a mai nap is hasonló, folyamatos köszöntési kavalkádban telt, mint ahogy ez pár éve már „megszokottá vált”, így mindannyiótoknak nagyon szépen köszönöm, hogy ezt a november 13-át is ilyen csodálatossá tettétek! …és még nincs vége a napnak! 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: