Feltétel nélküli szeretet felsőfokon

Október 17-én ideiglenes befogadó lettem!

Már napokkal korábban akadt meg a szemem egy facebook-os megosztáson, amely szerint a Budaörsi Állatmenhely két apró cicus számára keres ideiglenes befogadót, amíg a csöppségek oltási programja tart, vagyis nagyjából 5 hétre. Képet is mellékeltek a picikről; mondanom sem kell, hogy nagyon édesek voltak. Nem hagyott nyugodni ez a felhívás, azon kaptam magam, hogy nap közben többször eszembe jut az a két kis maszat, ahogy a fotóról segélykérőn néznek az emberre. Valamelyik este megkérdeztem a köztudottan óriási cica- és állatbarát hírében álló edzőm véleményét, szerinte nekem érdemes lenne-e befogadnom átmenetileg a csöppségeket. Hiszen korábban sosem volt még kisállatom, nulla tapasztalattal rendelkezem, és ami még tetézi a helyzetet, hogy nagyon kevés időt töltök otthon.
Persze, ha igazán őszinte szeretnék lenni magammal, akkor valahol, legbelül, már tudtam, hogy bevállalom a kiscicákat, de kellett egy megerősítés, egy olyan embertől, akiben bízom. Hát, meg is kaptam! Kata pillanatok alatt millió érvet fel tudott sorakoztatni, miért lenne mindenkinek nagyon jó, ha elvállalnám az ideiglenes mami szerepét.

Így másnap reggel írtam a menhelyre, kiderült, hogy a két maszat még nem kelt el, nagyon várják, hogy megoldódjon a sorsuk, még ha csak átmenetileg is. Pár levélváltás után meg is állapodtunk abban, hogy délután elmegyek a kicsikért.
Rémálomba illő volt, ahogy kijutottam a menhelyre. Nem szeretnék senkit az apró részletekkel untatni, elég az hozzá, hogy vagy másfél órát kocsikáztam, mert eltévedtem, azt sem tudtam már, merre járok, közben kifogyott a benzinem, esett az eső, kezdtem kifutni a megbeszélt határidőből is, amíg még tudnak várni rám a telepen… egyszóval egyre reménytelenebb és kilátástalanabb volt a helyzet. Azt hiszem, már a pánikba esés fázisán is túljutottam, amikor végül jött a külső segítség, több irányból is, így valóban kalandos úton, de megérkeztem a célomhoz.

A két kiscica pont olyan gyönyörű és édes volt, mint a fényképen. Edit, akivel a menhelyen tartottam a kapcsolatot, nagyon kedves volt, ellátott rengeteg tanáccsal, meg eszközzel, ami a cicatartás elengedhetetlen kelléke. Amolyan komplett „kezdőcsomagot” kaptam 🙂 Ételt, cicakosarat, edényeket, alomtálcát, almot, szállító kosarat, takarókat… na meg a két tüneményes szőrgombolyagot.
Amikor kigördültem a menhelyről és hazafelé vettük az irányt – immár hármasban -, időnként oldalra pillantottam, ahonnan a két gyönyörű kék szempár figyelt megszakítás nélkül. Láttam a szemükben, hogy ők most feltétel nélkül rám bízták a sorsukat, bíznak bennem! Ez annyira új, és furcsa érzés volt! Azt ismételgettem magamban, hogy igen, képes leszek védelmet és biztonságot nyújtani ennek a két apró élőlénynek. Kellett a megerősítés, tudtam, hogy fontos, hogy bízzak magamban.

Amikor hazaértünk, számítottam rá, hogy a cicusok aznap biztosan meg lesznek illetődve. Ám ez egyáltalán nem így volt. Nyoma sem volt az utazás és változás miatti sokkhatásnak. Abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a szállítókosár ajtaját, már indultak is, felfedezni a lakást. Mindkettőnk, sőt, mindhármunk számára új helyzet volt ez, hiszen még magam sem tudtam pontosan, milyen szabályokat állítsak fel, és követeljek meg tőlük. Mindannyian tanultuk a helyzetet. Igyekeztem az első perctől kezdve következetes lenni.

Innentől kezdve szinte repülni kezdett az idő. Észre sem vettük, és tényleg kialakultak az együttélés íratlan szabályai, az apró szokások. Nekem például az egyik ilyen új „szokásom” az lett, hogy noha rendkívül kényes vagyok a pontosságomra, innentől kezdve folyton késtem mindenhonnan. Hogy ez zavar-e? Igen. Hogy miattuk megéri? Határozottan igen! 🙂 Hiába keltem bármennyire is korábban, sosem tudtam elég időben elindulni. Este az amúgy sem korai lefekvés ideje pedig még jobban kitolódott, nem beszélve arról, hogy csomó mindent még így sem fért bele az időbe. Mindig produkáltak valamit az apró tappancsok, ami extra időt vett igénybe, de ha éppen semmi rosszaságot nem csináltak, akkor meg pusztán csak azért „kellett” megállni, és simogatni kicsit őket, mert annyira aranyosak.

Természetesen eszemben sincs minden napjukat dokumentálni, de néhány szóra érdemes momentumot kiragadnék, erősen szubjektív szempontok alapján.

Először is: hihetetlenül megindító érzés volt, amikor már rögtön az első este – szinte néhány órával azután, hogy először láttuk egymást, és elhoztam őket -, már azonnal feljöttek az ölembe, és ott aludtak el. Igényelték a közelségemet, ott érezték biztonságban magukat. Úgy éreztem, hogy ez óriási bizalom a részükről, és az a feltétel nélküli szeretet, ami nagyon megérintett. Nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára, hogy valakinek ennyire fontos legyek. Olyat kaptam ettől a két apróságtól, amire már nagyon régóta vágytam (és vágyom) az emberek (de legalábbis egy társ) részéről. Ennek a két kis élőlénynek gyakorlatilag én jelentettem a mindent, az univerzumot. Akármelyik helyiségben is voltam, ők azonnal jöttek utánam, állandóan körülöttem voltak (ez így van a mai napig is). Hihetetlen volt ezt megélni, azon kaptam magam, hogy annyira megindított, hogy még a könnyeim is elkezdtek potyogni. Közben a két gombolyag meg mit sem sejtve szuszogott az ölemben…

A legtöbbször, amikor valamilyen apró csínyt követtek el, nem lehetett őket okolni. Egyértelmű volt, hogy azért tettek (vagy nem tettek) valamit, mert még picik, és nincs tapasztalatuk arra vonatkozóan. Az ilyen dolgok miatt sosem tudtam rájuk pillanatig se haragudni. De azért egy idő után már meg tudtam különböztetni, mi az, amikor valami huncutságot műveltek, csak (még) nem vettem észre. Olyankor teljesen más volt a nézésük, a viselkedésük. Ha kiderült a turpisság, előfordult, hogy felbosszantottak, és megszidtam őket. De már ebből is látom, hogy ez a szigorúság nem az én vaj szívemnek való! Sokszor már a kiabálós mondatom kellős közepén lágyra váltottam volna a hangnemet és megpuszilgattam volna őket! Ki bír kemény maradni, amikor ott csüng a kezében egy rémült szőrgolyó, édes kis „ne haragudj, nem akartam rosszalkodni” tekintettel néz türelmesen, és várja, mi fog most vele történni.

Egyébként nagyon jó kis cicák, nagyon jól viselkednek. Éppen annyira elevenek és pajkosak, amennyire ez a korabeli macsekoktól el is várható és egészséges. Hatalmasakat játszanak – természetesen mindig ott, ahol én vagyok. Ha leheveredek a kanapéra, azonnal jönnek, és körém vagy rám telepszenek ők is egy kis szunyókálásra. Szinte már meg is sértődnék, ha nem ezt tennék! 🙂 Az edzéstáska ki- és bepakolása egy kiemelt kedvenc, mint ahogy a legnagyobb favorit játék az a zuhanyzópapucs és a kék, zörgős zacskója, amit az edzőtermek zuhanyzóiban használok. Folyton mindent fel akarnak fedezni. Ha nyílik egy szekrényajtó, ők már réges-régen be is bújtak a résen. Nem egyszer fordult elő, hogy valamelyik angyalkát így kis időre be is csuktam valahová, természetesen véletlenül. De mivel mindig, mindkettő ott szokott sertepertélni körülöttem, így mindig gyanússá vált, ha egy ideje már csak az egyik maszatot láttam. Olyankor azonnal tudtam, hol keressem a másikat.

 A sok-sok pozitív dolgot, amit elmondhatok róluk, még tovább tetézném, hogy teljes képet adjak róluk: nem csak édesek, de gyönyörű cicusok is. Ezt minden elfogultság nélkül, tényként állíthatom. Sajnos, átmenetileg picit csorbát szenved a szépségük: kiderült, hogy gombás fertőzés lappangott bennük, ami pár napja először a kislányon, Szerafinon jött elő. Nem is vettem észre azonnal, ez az én tapasztalatlanságomból is ered, és emiatt jócskán érzek is lelkiismeret-furdalást. Szerafin egyik szeme felett egy hozzá képest nagy területen eltűnt a szőr, pár nap múlva meg a fülecskéje is sebesedni kezdett. Kis tanácskozás után fogtam őket, és felkerestünk egy nagyon kedves doktor nénit. Papp Hajninak ezúton is nagyon szépen köszönjük a segítséget, azt a hozzáállást, ahogyan minket fogadott, és ellátta a piciket. Aznapra már a kisfiúra, Miksára is átterjedt a gomba, ez sajnos, elkerülhetetlen volt. Gyors segítségként mindketten kaptak egy oltást, és egy ecsetelőt is adtak, amit reggel és este kell használni. Újabb oltásra lesz még szükségük, egy hónap elteltével. Mondanom sem kell, hogy az ecsetelést ki nem állhatják a maszatok, ráadásul úgy sajnálom őket, mert a gyönyörű pofijukba most belerondít egy-egy rozsdabarna folt. De Hajni megnyugtatott, hogy ez a gomba nyom nélkül el fog múlni, semmi maradandóra nem kell számítani, és higgyem el, hogy ők még egészen jó állapotban vannak, ennél ezerszer súlyosabb kiscicusokat hoztak már be, akik gyönyörűek lettek újra. Én mindenesetre akkor fogok teljesen megnyugodni, ha már ebben a stádiumban leszünk mi is: Szerafin és Miksa újra a teljes pompájában fog tündökölni. Noha a fertőzést nem nálam kapták, hanem ez valószínű velük született, engem mégis nagyon zavar a dolog. Úgy érzem, nem voltam elég figyelmes velük. Megkaptam két gyönyörű, makulátlan, ártatlan kis apróságot, akikért felelősséget vállaltam, de nem vigyáztam rájuk eléggé, elrontottam őket. 🙁 Mert most szegénykék betegek. Mindent megteszek, hogy mielőbb túl legyenek ezen a fertőzésen, igaz, szemmel láthatóan őket nem különösebben zavarja a dolog. Leszámítva persze azt az undok ecsetelést…

Lassan véget ér majd a közös életünk. Az oltási program idejére voltak nálam a pamacsok: annyira picik voltak még, hogy nem szabadott őket a többi állattal összezárni, amíg a két oltást nem kapják meg. Amikor megérkeztek hozzám, akkor az első héten kaptak féreghajtást és bolhairtást (csak a biztonság kedvéért, mert szerencsére egyik problémával sem küszködtek). Két hét után megkapták az első általános védőoltásukat, és most vasárnap viszem őket a második, befejező oltásra. Utána hamarosan el is búcsúzunk. Remélem, mielőbb gazdira találnak majd, és annak még jobban szurkolok, hogy együtt, „csomagban” vigye el őket egy nagyon szerető gazdi. Annyira lehet érezni, ahogy Miksa és Szerafin ragaszkodik egymáshoz, hogy biztosan egy ideig szomorkodnának a másik után. Ha valaki beleszeretett a kis angyalokba – amin cseppet sem lepődnék meg -, és éppen két ilyen gyönyörű, imádnivaló cicust szeretne, akkor a Budaörsi Menhelyen, vagy akár nálam is érdeklődhet.