Régóta tervezgettem már egy madridi utazást, igaz, ez sokáig csak halvány elhatározásként élt bennem. Utazásom konkrét apropóját végül az adta meg, hogy kedvenc Forma1-es pilótám, Fernando Alonso életéről és pályafutásáról nyílt kiállítás Madridban, amelyet május 4-ig lehetett látogatni. Már a kiállítás megnyitása (2013. december) előtt tudtam, hogy itt a remek alkalom, amiért Madridba utazzak!
Ha csak tehetem, az utazásnak azt a formáját választom, amikor mindent nekem kell megszerveznem: a szállást, utazást, programokat stb. Jelen esetben egyetlen megkötésem volt csak: érjek ki legkésőbb a zárónapig.
Először a legolcsóbb repülőjegyet igyekeztem megtalálni, ehhez igazítottam az utazás időpontját. Az útitárs személyével kapcsolatban voltak némi változtatások, így az eredetileg március-áprilisra tervezett útból így lett május. Mariannból pedig Bence. Ahogy lefoglaltam a repülőjegyeket, jöhetett a szálláskeresés. Amikor azt is lefoglaltam, még nem is sejtettem, hogy ennél jobb szállást nem is találhattam volna!
Szállás, utazás: pipa! Jöhet a dolog élvezetesebb része: „felkészülni” kicsit Madridból, ráhangolódni a városra. Próbáltam felvenni a kapcsolatot Madridban élő magyarokkal, akik esetleg hasznos tanácsaikkal segíthetnek, sok időt és tapasztalatot spórolva nekem ezzel. Ez azért nagyon fontos, mivel csak 6 napom van arra, hogy minél többet befogadjak a városból. Így ismertem meg El Hungarito-t.
A repülési időpontokkal nagy szerencsénk volt: odafelé délelőtt indult a gép, visszafelé pedig csak este. Így turistáskodás szempontjából az utazás napjaival is lehetett számolni.
A kalandok már rögtön Ferihegy bejáratánál elkezdődtek, ahol rendőrök állítottak meg igazoltatni, közúti ellenőrzés címszó alatt, méghozzá a reptér bejáratát jelző sorompó előtt mindössze pár méterrel! A mai napig nem értem ennek a logikáját, mindenesetre egy sztorival gazdagabbak lettünk. Még szerencse, hogy olyan közel voltunk már, mert kiderült, hogy Bence papájának, aki kivitt minket, lejárt a jogosítványa, amiről neki – egy vicces félreértés miatt – fogalma sem volt. De onnan akár már gyalog is elértük volna a járatot.
A check-in sorállás közben egy mókás kijelentés csapta meg a fülünket a szomszédos várakozók társaságából, ezt az aranyköpést fel is jegyzetem, mert még sokáig nevettünk rajta: „én reggel úgy keltem, hogy elaludtam”!
Miután a bőröndöktől sikerült megszabadulnunk, egy boarding kávéra még jutott idő. Az egyik kedvenc időtöltésem kávézókban ücsörögni. Noha a reptéri kávézók nem a legegyedibb hangulatot árasztják, és általában valamelyik nevesebb láncolat egyik egységei a sok közül, eleve, számomra egy reptérnek mégis már önmagában megvan az a sajátos atmoszférája, ami engem mindig izgalomba hoz. Amíg ott ültem a gőzölgő kávémmal, fejben teljesen átengedtem magam az elkövetkezendő 6 nap élményeinek. Azért azt megjegyzem, hogy még a reptéri kávézó is tudott meglepetést okozni: a nagy, nyitott tér közepén ott ácsorgott egy csocsóasztal! Na, ilyennel még nem találkoztam.
Landolás után rögtön vettünk egy heti bérletet a helyi közlekedésre, ez bizonyult a legkényelmesebb és egyben legolcsóbb megoldásnak. A szálláshoz könnyen el lehetett jutni metróval. Amikor megtaláltuk, akkor szembesültünk csak vele igazán, mennyire remek, központi helyen sikerült foglalnunk. A belvárosnak szinte a kellős közepén. A környékbeli kis utcákban egymást váltották a bárok, éttermek, kis kocsmák, kávézók és boltok, mindez nagyon hangulatos volt. A hostel tulajdonképpen egy társasházban volt, valószínűleg az első emeleti nagy lakások összenyitásából alakították ki. A kedves, középkorú tulajdonos házaspár korrekt, rugalmas és segítőkész volt. Amire nekünk szükségünk volt: olcsó ár, viszonylag belvárosi elhelyezkedés, tisztaság, külön fürdőszoba. Ami egyáltalán nem volt szempont: csilli-villi belső, ellátás. Az a szállás pontosan azokat nyújtotta, ami kell, viszont semmit, ami nem lényeges. A szoba viszonylag pici volt: egy franciaággyal, kétoldalt éjjeliszekrény, egy kétajtós ruhásszekrény, két szék, valamint a szobában volt a mosdókagyló is egy tükörrel. A fürdőszoba gyakorlatilag a négyzet alapú szobából leválasztott parányi kis helyiség volt, a vécével, meg egy ülőméretű káddal, méretre akkora, hogy ezek éppen befértek. A célnak tökéletes volt. A szobánk mellett egyébként volt egy közös használatú, normál méretű fürdőszoba is, nagy káddal és térrel. Zuhanyzáson kívül többnyire azt használtuk. Ingyenes wifi csak a recepciónál volt, ahol viszont néhány kényelmes fotelbe bele lehetett süppedni, és rátapadni a mobiltelefonok kijelzőire, hogy a facebook-on megosszuk a napi élményeket és csekkoljuk az otthoni történéseket. Kaptunk saját kapukulcsot, így akkor jöttünk-mentünk, amikor jólesett. Picit olyan volt, mintha saját kis apartmanunk lenne Madrid nyüzsgő belvárosának szívében. Imádtam ezt az érzést.
El Hungarito-val még aznap délután személyesen is találkoztunk. Nagyon jót beszélgettünk, és sok hasznos tanáccsal, információval szolgált. Ott is, később is. Mivel én az utazásaim során igyekszem kerülni a tipikus turista helyeket, és nagy érdeklődéssel fordulok minden felé, ami helyi, autentikus, így tényleg nagy kincs volt ez a beszélgetés. Kaptunk néhány tippet, hol, mit együnk és igyunk, mit keressünk fel, mit hogyan csinálnak a Madridinok. Ennek örömére én is vermutot rendeltem, naranccsal és olajbogyóval, ahogy ezt ebben a napszakban a legtöbb madridi teszi. Az aznapi vacsorát rögtön egy frissen ajánlott helyen akartuk elfogyasztani, de olyan sokan voltak, hogy szó szerint már belépni sem tudtunk a tömegtől. Azért kintről, az ablakon keresztül készítettem is erről egy fotót, mert ezt úgysem hinné el nekünk senki. Mondanom sem kell, így még érdekesebb lett a szememben ez a hely. Ez a hely tudhat valamit… amit viszont nekem is meg kell ismernem!
Este még sokat sétálgattunk a környéken, és rábukkantunk egy piacra is, aminek magával ragadó volt a hangulata. Elég késő volt már, amikor megérkeztünk, de látva az egyterű színes csarnokot, sokkal inkább olyan érzésünk volt, mintha egy szórakozóhelyen járnánk. Számtalan színes portéka, hömpölygő emberáradat, a levegőt pedig harsány beszélgetés és jókedvű kacagás töltötte be. Noha egy piacon voltunk, az embereknek szemmel láthatóan eszükbe sem volt a vasárnapi húsleves hozzávalóit megvásárolni. Mindenki evett-ivott, jól érezte magát, akár csak egy nagy utcabálon. Az árusok főként helyben fogyasztásra kínálták a sok finomságot: tapasok, tenger gyümölcsei, sajtok, magok és mogyorók, italok minden változatban, édességek, sushik, gyümölcsök… csak hogy néhányat említsek. A jellemző az volt, hogy egy-egy kereskedő egyféle portékát kínált, összességében viszont nagyon széles választék volt. Ahogy ezt a helyiek is tették, mi is megvacsoráztunk a friss finomságokból. Már akkor tudtam, hogy nem aznap este ettem ott utoljára 🙂
A reggelt, vagy inkább magyar időszámítás szerint már a délelőttöt az egyik szomszédos kávézóban kezdtük, egy finom reggelivel. Teli hassal és kávéval feltöltve indultunk megkeresni az Alonso kiállítás helyszínét. Egy külvárosi negyedbe jutottunk. Amikor a metróból kiléptünk, megpillantottam azt a víztornyot, amelynek a tetején körbe az Alonso kiállítást reklámozó plakát húzódik, és amit korábban az interneten már sok beharangozó anyagban láttam. Egyből tudtam, hogy jó helyen járunk.
Ahogy indultunk volna a víztorony irányába, szó szerint belebotlottunk egy helyi, külvárosi piacba. Amolyan kirakodóvásár volt ez, ahol mindenféle portékát kínáltak: új dolgokat, régi lomokat, használati- és dísztárgyakat, ruhákat, szuveníreket, és még sorolhatnám. A helyszín megválasztásával sok fejtörést nem okoztak maguknak az árusok: gyakorlatilag az országút két oldalán, a járda mellett sorakoztak egymás mellett a standok, sátrak, egészen hosszan, amerre az út kanyargott. Igazi kuriózum volt belevegyülni egy olyan kirakodóvásárba, ahol érezhetően a helyi árusok kínálják portékájukat a helyi lakosoknak.
Miután kibámészkodtuk magunkat, jöhetett a fő attrakció, az Alonso kiállítás. Mint megtudtam, sajnos, a zárónap is pont olyan lesz, mint az összes többi, sem a nyilvánosságnak, sem a sajtónak nem lesz különösebb záró ceremónia. Így aztán mindegy volt, melyik nap megyek be, és ha már ott voltam, nem is volt kérdés! Főleg, hogy a sajtó számára a belépőjegy díjtalan, ezzel a lehetőséggel éltem is. Már az udvaron teljes eufóriába kerültem, de ahogy beléptünk az első terembe, ez csak tovább fokozódott! Hihetetlen érzés volt, hogy mindenhol annak a sportolónak a tárgyai, fényképei, videói vettek körül, akinek a munkáját, a sporthoz való viszonyulását, a teljesítményét nagyon tisztelem. Látni a pici Alonsot, olvasni a fényképek mellett a gondolatait, még közelebb kerülni ezzel a személyiségéhez, még inkább megérteni, mit, miért tesz, és miért úgy tesz a pályán, valami fantasztikusan bizsergető érzés volt. Főleg, hogy szinte rögtön a bejáratnál a látogatót csak egy vitrin választott el attól a serlegtől, amit Alonso nem egészen 2 hete nyert meg Shanghai-ban, ahol a dobogó 3. fokára állhatott fel. A tévében még azt láttam, hogy ez a serleg a kezében van, magához szorítja, megcsókolja, most pedig szinte karnyújtásnyira pihent tőlem.
A kiállítás tematikája évről évre mutatta be Alonso pályafutását, összegyűjtve az őt kísérő tárgyakat, ruhákat, de még versenyautókat is. Csak önmagában erről a kiállításról hosszú oldalakat tudnék írni, így ezt most ebből a beszámolóból kihagyom, de azt azért még megjegyzem, hogy nem volt olyan részlete a tárlatnak, amelyről ne készítettem volna fotót. Magát a kiállítást egyébként nagyon jónak találtam. Tudtam, hogy nekem mindenképpen tetszeni fog, akármi várjon is ott rám, hiszen én elfogult vagyok. De ha objektív szemmel nézném, akkor is azt mondanám, hogy remekül összerakták. Sok interaktív elem, rövid videofilm, rengeteg fotó és kiragadott érdekesség tette nem csak színessé és élvezetessé, de nagyon informatívvá is a kiállítást. Annyit tudnék rá mondani, hogy várakozáson felüli élmény volt – pedig a várakozás, bizony óriási volt…! Szerettem volna pár dolgot vásárolni is az ajándékboltban, amiket már előzetesen a kiállítás honlapján kinéztem, de sajnos mivel már az utolsó napok egyikén jártunk ott, így a készlet már nem volt 100 százalékos, így tárgyi emlék nélkül távoztam. Azért az élmény örök és felejthetetlen.
Farkaséhesen vonszoltuk el magunkat ebédelni egy helyre azok közül, amit El Hungarito javasolt. Mivel azt már hamar megtapasztaltuk, hogy a spanyolok – még a fővárosban, és a kiemelt turistaövezetekben is – nagyon ritkán beszélnek más idegen nyelveken, így az étel és italrendelés elég érdekesen alakult néha. Semmire nem mentem a német, angol és francia tudásommal, így egy idő után találomra böktünk egyet a spanyol nyelvű étlapon, és kíváncsian vártuk, mit fogunk kapni. Ezt elkerülnedő, El Hungarito nem csak helyeket ajánlott, de le is írta, melyik helyen mit rendeljünk.
Így amikor az ebédre kiszemelt étteremben lerogytunk egy asztalhoz, elég volt csak a noteszomban rámutatni arra a pár kézzel írott sorra, és nyugodtan hátradőlve várni az ételt. Azt tudtuk, hogy polipot rendeltünk. Spanyolországban szokás, hogy bármilyen italt rendel az ember, tapas is jár mellé. Hogy ez mi, és mennyi, az az adott helytől függ. Így amikor az italaink mellé kihozták a tapast, farkaséhesen vetettük rá magunkat. Pontosan nem tudom, mit kaptunk: ahhoz tudnám hasonlítani, mintha lángos tésztába kis fasírtnak elkészített darált húst töltöttek volna, és kis golyók formájában kisütötték. Ebből érkezett négy darab. Azt követte a polip: ezt – ahogy ez szintén jellemző – egy közös tálon szervírozták, amit középre tettek, és két garnitúra evőeszközt hoztak mellé. A polipok főtt krumpli darabokra voltak fektetve, és kis kosárban bagettet is kihoztak. Normál esetben nem hiszem, hogy ettem volna hozzá kenyeret, de tekintve, hogy mennyire éhesek voltunk, és elnézve a mennyiséget, mindezt kettőnkre, minden morzsára szükség volt. Nekiálltunk falatozni, amikor a szomszéd asztalhoz kihozták a rendelést: paellát, kis serpenyőben. Bencének nagyon megtetszett, éhes is volt, így rendelt ő is egy olyan adagot. Értetlenül nézett ugyan a pincérnő, és vonakodva ugyan, de kisvártatva hozta a rendelést. Így a polip nagy részét Bence átengedte nekem, ő pedig nekiállt a paellának. Még most is itt érzem a számban az ízeket, nagyon finom volt! Az utolsó szálig megettünk mindent, beleértve a kenyeret és az utolsó rizsszemet is. Megnyugodva és immár jóllakottan dőltünk hátra. Ez magyarázza azt a rémületet, ami nem sokkal ezután leplezetlenül kiült mindkettőnk arcára: kihozták ugyanis a főételt: valamilyen grillezett steak hús, szalmakrumplival és grillezett paprikával! Fogalmunk sem volt, hogy ez még része, sőt, elég jelentős része annak a két sornak, amit El Hungarito leírt nekünk a noteszbe (ASTURIANO: „pulpo, churrasco”). Azt hittük, az csak a polipot jelenti. Igaz, amikor erről beszélgettünk, El Hungarito mondta, hogy szerinte ezek az adagok elegendőek két főnek, és így rendeljük mi is. Amikor a polip kijött, még fel is villant bennem a beszélgetésnek ez a része, de azzal magyaráztam a dolgot, hogy ezt biztosan nem olyankor kell értelmezni, amikor az ember egész délelőtt, sőt, picit a délutánba nyúlóan turistáskodik, és hulla éhesen esik be ebédelni… de az asztalunkon ott illatozó főfogás mindent megmagyarázott. Ha tudtam volna, dehogy eszek kenyeret a poliphoz, a főtt krumpli mellé! Bence pedig nem rendel még egy adag paellát is! Óriási nevetésben törtünk ki, miután sikerült felocsúdnunk a rémületből és megértettük a dolgot. Nagyon lassan, és higgadtan, megfontoltan folytattuk hát a falatozást. Éhesek már ugyan nem voltunk, de azért az íze kedvéért… Mondanom sem kell, ez az ebéd igazán mediterránra sikeredett: nem kapkodtunk, elhúzódott egy-két órácskát. Utána irány haza, sziesztázni újabb egy órácskát.
Nem sokkal később kiderült, hogy szerencsénk van: aznap este lesz a szezon első, ha úgy tetszik szezonnyitó bikaviadala Madrid leghíresebb arénájában! Nem is volt kérdés, loholtunk is ki, hogy sikerüljön jegyet szereznünk. A bikaviadalokat nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, mint a színházi előadások: nincsenek egész évben, hanem csak szezonok vannak. De a kezdő dátum soha nem fix, minden évben változik. Pontosan nem derült ki, mitől függ, és egyáltalán ki határozza meg, de a helyiek sem igazán tudják ezt előre. Sőt, előző este még úgy tudtuk, erről az élményről le kell mondanunk, mert még nem indult a szezon. Ezért is örültünk meg, amikor kiderült, éppen ma indul.
Fel voltam rá készülve, hogy turisták zöme lesz majd a viadalon, de azt tapasztaltuk, hogy többségében a helyiek jöttek az eseményre. Óriási élmény volt velük együtt átélni ezt a tradicionális szórakozási formát! Megváltottuk a jegyünket, vettünk innivalót, és béreltünk ülőpárnát, pont, mint a helyiek. Az aréna egyik legmagasabb részére szólt a jegyünk, jól belátható volt minden. Korábban az útikönyvből olvastam picit a bikaviadalok hagyományáról, lényegéről, így érthetőbb volt, ami a szemünk előtt lezajlott. Nagyjából tudtuk, mikor, minek kell történnie, milyen koreográfia szerint, miben mi a lényeg, és mi az, amivel egy torreádor elnyerheti a közönség elismerését, vagy éppen a nem tetszését vívja ki. Eddig csak filmekben láttam bikaviadalt, a maga színpadias pompájával együtt. Ezért kicsit úgy éreztem magam, mintha valami mesébe csöppentem volna, és visszarepültem volna az időben. Állatbarátként nekem is nehéz elfogadnom, hogy csak azért kell elpusztulnia egy vétlen állatnak, mert az emberek szórakozni akarnak. Tény, hogy ez valahol kegyetlenség. De be kell valljam, hogy ott lenni, átélni, átérezni ezt a hagyományt a helyi emberek közegében, sokkal árnyaltabbá teszi ezt a szemléletet. Nagyon furcsa kettősség húzódott bennem: egyrészt sajnáltam a bikát, ugyanakkor azt vettem észre, hogy szurkolok a torreádornak is. Az öldöklést, különösen az értelmetlen formáját, nagyon nem bírom elviselni. Mégis, itt valahogy mégsem ezt éreztem, hogy erről lenne szó. Ha most állást kellene foglalnom, hogy bikaviadal mellett, vagy ellene, egészen őszintén mondom, hogy nem tudnék mit mondani. Sokat gondolkodtam ezen akkor is, utána is és azóta is: de még mindig nem tudom a választ. Más valamiről ítélkezni a távolból, nem ismerve a dolog minden mozzanatát, mint úgy, hogy az érem másik oldala is feltűnik. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy kegyetlen típus. Mégsem tudom azt mondani, hogy „ellene”. Mint ahogy azt sem, hogy „mellette”. Mindenesetre nagyon egyedi és fantasztikus élmény volt számomra, ez vitathatatlan.
Úgy gondoltam, ha ennyi napot sikerül Madridban tölteni, akkor ebbe igazán belefér egy környékbeli kirándulás is: a választás Toledora esett. Vonattal vagy busszal is könnyen kijuthatunk Toledoba, ha nincs autónk. Mi először a vonatra voksoltunk, de mivel aznapra már nem lehetett jegyet kapni, és egyébként is hosszú sor volt a többi napok elővételi pultjánál, így átmentünk a távolsági buszpályaudvarra. Itt sokkal nagyobb szerencsével jártunk: volt jegy, és ráadásul 20 perc múlva indult is egy járat. A szerencsénk tovább fokozódott: felszállni egyesével lehetett a buszra, helyjegy nem volt, annyi utas szállhatott fel, amennyi ülőhely van. Beálltunk hát a sorba, és ahogy közeledtünk a sofőrhöz, úgy telt meg közben az autóbusz is. Amikor én következtem, a sofőr feltette a kezét, és azt mondta „uno”, jelezve, hogy egyetlen szabad hely van már csak, egy utas jöhet, a többiek várják meg az egy óra múlva induló járatot. Kétségbeesetten néztünk a sofőrre, jelezve, hogy mi turisták vagyunk, együtt szeretnénk utazni, nem választhat minket külön. Felment a buszba, alaposan újraszámolt mindent, és máig sem értem, de valahogy „varázsolt” nekünk még egy szabad helyet. Igaz, hogy nem egymás mellett ültünk, de ezt a kb. 45-50 perces utat bárhogy megtettük volna.
Amikor megérkeztünk, jól kirajzolódott előttünk a kis falu, rá lehetett látni az egészre, így könnyű volt kitalálni, merre induljunk. Kis sétával (felfelé) elértük az óváros határait. Mielőtt jobban belemélyedtünk volna, rögtön egy kávé – Bence pedig egy sör – mellett hangolódtunk rá a felfedezésre. Nagyon jó volt ott ücsörögni, és érezni az erős napsütés simogatását. Szó szerint magam előtt láttam, ahogy töltődnek fel a napelemeim! A várnegyed felé haladtunk. Különösebb tervünk nem volt, pusztán annyi, hogy az ott található két zsinagógát Bence mindenképpen szeretné felkeresni. Időnként segítségül hívtuk az útikönyvben található kis utcatérképet, de valójában megérzésből barangoltunk a kis szűk, macskaköves sikátorokban, amelyek helyenként kisebb terekbe nyíltak. Ki is szemeltem magamnak az egyik ilyen helyen azt a kis házat, nagy terasszal, amelyiket majd megveszek, ha nyerek a lottón. A terv az, hogy egy kis kávézót, sziesztázó éttermet nyitok 🙂
Ahogy folytattuk utunkat, a zsinagógák után kutatva, észrevettük, hogy menorát ábrázoló kis kockacsempék vannak, néhány lépésenként 1 darab, vagy a földön, a macskakövek közé csempészve, vagy az oldalsó beton szegélybe ágyazva. Olyanok voltak, mint az apró útjelző táblák, jelezték, hogy jó irányba tartunk, kövessük a kis csempéket, amelyek elvezetnek a zsinagógához. Így is lett!
Az ebédet is a várnegyed egyik kis vendéglőjében ejtettük meg, kint a szabadban, sütkérezve a napsütésben. Az asztalunk kissé billegett a meredek talajon, de mi mindenre jó egy Madrid útikönyv meg egy pénztárca? 🙂
Toledo felfedezésére – legalábbis ha csak ízelítőt szeretnénk kapni, valóban bőségesen elegendő egy nap. Egy másik útvonalunk sétáltunk vissza, lefelé a faluba, közben élveztük a sétány mellett végighúzódó gyönyörű kilátást. Visszaút előtt még egy újabb kávé a buszmegálló melletti helyi kiskocsmában, majd irány ismét Madrid! Gyakorlatilag ez a távolsági busz sehol nem áll meg menet közben, gyors, és olcsóbb is, mint a vonat.
Amikor megérkeztünk, az első utam egy patikába vezetett, a toledói nap ugyanis nem múlt el nyom nélkül: pecsenye pirosra sültem a májusi napfényben! Az aznap viselt ruhám körvonalai még hónapokkal később, számtalan napozás után is látszódtak a testemen! 🙂
Aznapra nagy világmegváltó terveink már nem voltak, kicsit kivette az erőnket a kirándulás. Mászkáltunk még egy kicsit a belvárosban, majd este ismét elmentük a „piacunkhoz”.
Fáradtan és élményekkel csordultig tele bandukoltunk haza. Jött az éjszakai gyors ellenőrzés, mi történt odahaza; lehet, hogy ezt én talán kihagyhattam volna, ugyanis sajnos, rossz híreket kaptam. Egy amolyan szakítás-féle várt rám, üzenetbe csomagolva, ami nem esett jól, ha őszinte akarok lenni. Bármennyire is fáradt voltam, az alvás nem nagyon ment aznap éjjel, a pityergés már annál inkább. Bence próbált vigasztalni, de ilyen helyzetben tudom, hogy nehéz dolga volt, túl sokat nem tehetett.
Az értelmetlen vergődés helyett másnap reggel viszonylag korán felkeltem, lezuhanyoztam, és kértem egy „szabadnapot” Bencétől: szükségem volt egy kicsit arra, hogy egyedül legyek a gondolataimmal. Semmilyen társaság nem esett volna jól. Tudtam, hogy ha nem egyedül vagyok, akkor elterelődik ugyan a figyelmem, de az csak a dolgok elodázása lenne. Előbb-utóbb át kell engednem magamon azokat az érzéseket, amiket egy ilyen esemény vált ki. Nem akartam, hogy bennem ragadjanak, inkább szerettem volna mielőbb elszámolni velük. Megszavaztam magamnak azt a napot a szomorkodásra, hogy aztán továbbléphessek.
Szinte a fél várost bejártam, rengeteget sétáltam. Voltam külső kerületekben, belvárosi részeken, néha felültem egy buszra, de többnyire gyalog mentem. Volt, hogy betértem egy szimpatikus kiskocsmába, vagy kávézóba, rendeltem egy rijoha-t (ez spanyol vörösbor), elfogyasztottam a hozzá kapott tapast, és indultam tovább. Mint akinek konkrét kitűzött célja van, valójában viszont csak a gondolataim mentén haladtam. A fülemben végig ott lógott a kis kockám (ez tulajdonképpen egy lila színű, Apple iPod shuffle, amire feltetettem párat a kedvenc zenéimből. De ezt a nevet sosem tudnám megjegyezni, nem is különösebben érdekel, meg nem is mozgok túl otthonosan az ilyen technikai kütyük kínálatában; így aztán nekem csak „kocka” 🙂 ) Nagyon különlegesre sikeredett ez a nap, úgy éreztem, Madrid a legjobb társ ahhoz, hogy segítsen a sebeim nyalogatásában. Épp kellően háttérbe húzódik, ha azt szeretném, ugyanakkor kirángat a szomorkodásból, ha arra van szükségem. Mindenképpen említésre érdemes egy kis epizód, ami aznap a metrón történt. Éppen a külváros felé igyekeztem egy véletlenszerűen kiválasztott metróvonallal. Látszólag teljesen beleillettem a helyi emberek közé: csomagom nem volt, fényképezőgép sem lógott a nyakamban, ellenben (a szomorkodástól) közönyösen, zenét hallgatva vártam, hogy megérkezzen a metrószerelvény. Felszálltam, és odatámasztottam magam az egyik korláthoz. Kis idő múlva arra lettem figyelmes, hogy tőlem nem messze egy lány eleinte csak mosolyog, majd egyre jobban belemerül a nevetésbe. Lehalkítottam a kockámat, és akkor körvonalazódott előttem, mi is zajlik tulajdonképpen: volt egy másik hölgy, aki ott, a metró kocsiban hangos kacagásban tört ki. Az a fajta nevetés volt, ami egyszerűen előtör az emberből, és nem lehet abbahagyni. A mai napig nem tudom, hogy pénzkéregetési szándékból, vagy pusztán a közöny, mogorvaság elleni harc részeként tette-e ezt a hölgy, mindenesetre a hatás nem maradt el. Ő direkt kezdett el nevetni, megjátszotta azt, ám a nevetés ragályos! Ahogy az ő nevetési rohamait hallották a körülötte ülők és állók, ők is rákezdtek. Eleinte csak diszkréten, próbálták elfojtani mosolyukat. De az endorfin keményen dolgozott, nem lehetett vele bírni: egyre nagyobb kacagásban törtek ki az utasok is, egyre szélesebb körben. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy én is nevetek! Megdöbbentő volt belegondolni, mekkora ereje van a nevetésnek: hiszen éppen olyan lelki állapotban voltam, hogy cseppet sem voltam hahotázásra hangolva. De mégis kifakadt belőlem, és őszintén, szívből jött! Ez két dolgot erősített meg bennem: egyrészt, hogy azért olyan nagy baj még sincsen, másrészt pedig, hogy a jó dolgoknak igenis van erejük! 🙂
A sok csatangolás, a néhány pohár rijoha, az éjszakai virrasztás és pityergés mind-mind összesen azt eredményezte, hogy délutánra kezdtem kidőlni. Úgy döntöttem, folytatom a Madridinok jó szokását, sziesztát tartok. Hazamentem, hogy ledőljek egy órácskára. Ekkor hívott Bence, hogy estére tudna Real Madrid – Valencia focimeccsre jegyet szerezni, volna-e kedvem? Már hogyan is hagyhatna ki egy ilyen sporteseményt az ember, ha Madridban jár, és van olyan szerencséje, hogy élőben láthatja a srácokat saját szentélyükben focizni?! Így aztán abban maradtunk, hogy később találkozunk. A sziesztára még éppen maradt időm.
Útban a Real Madrid stadion felé meglátogattunk egy helyi bridzs klubot, ahol Bence megbeszélt egy játékot a helyi bridzsesekkel. Akkor sajnáltam, hogy kis időre felhagytam ezzel a hobbival, mert nagy élmény külföldön helyi klubban játszani egyet, főleg, ha olyan jó partner adatik hozzá, mint Bence. (Tudni kell, hogy vele jutottam be a Közép-Magyarországi Páros Bajnokságban az I/b. osztályba, majd a következő évben sikerült meg is tartanunk ott a helyünket. Ekkor függesztettem fel egy időre a játékot, vagyis a csúcson hagytam abba 🙂 )
A focimeccs több szempontból is különleges élmény volt számomra. Egyrészt még soha nem voltam élő focimeccsen, itthon sem. Belépni a Real stadionjába: picit olyan érzés volt, mintha valami történelmi legenda helyszínén járhatnék. A Santiago Bernabéu stadion jelenleg 80 ezer férőhelyes, de aznap este egyetlen szabad hely nem volt már. A lelátó minden egyes ülése megtelt. Mi elég magasan kaptunk helyet: nem tudom, hogy ez „fociszakmai” szempontból jó vagy inkább hátrány, én mindenesetre kifejezetten örültem neki. Ahogy egyre feljebb és feljebb haladtunk a szinteken, időnként kinéztünk az utcára, és láttuk, hogy még mindig hatalmas az embertenger, akik a saját csapatuk mezében igyekeznek bejutni. Viszont ami magyar ember létemre furcsa volt: szó sem volt semmilyen Real szektorról, meg Valencia szektorról: ömlesztve jött be, és foglalt helyet mindenki! Igazán jó volt ezt látni, és átélni: a két ellenfél csapat szurkolói emberségesen megférnek egymás mellett! Amelyik csapat gólt rúgott, akkor az ő szurkolói emelkedtek magasba és örömködtek. És hogy addig mit csinált az ellentábor? Semmit! Nem „kurv@ anyázott (már elnézést…), nem mocskolódott, nem kezdett kötekedni, verekedni… ült, és várta azokat a pillanatokat, helyzeteket, amikor majd ők örülhetnek. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem!
Ott a helyszínen kellett megtapasztalnom, hogy az élő meccsnek van még egy sajátossága: ha van egy helyzet: akár gól, akár vitatott szituáció, vagy hasonló, akkor bizony nincs lehetőség arra, hogy lassítva megnézzem a visszajátszásból! 🙂 Nem, a kivetítőn sem. 🙂 Így vicces volt, mert van egy barátom, aki Magyarországon pár haverjával éppen ezt a mérkőzést nézte. Az ingyenes wifi-nek köszönhetően folyamatosan kapcsolatban voltunk a „what’s app” alkalmazásnak köszönhetően, így amikor valami számomra kérdéses dolog történt, gyorsan megkérdeztem tőle, mit mutatott a tévében az ismétlés 🙂 cserébe elhalmoztam néhány élő hangfelvétellel. Különösen azok voltak hangulatosak, amikor gól született, és óriási tombolásba kezdett a fél stadion, amit viszont a tévéközvetítés nem ad vissza.
Fel voltam rá készülve, hogy a meccs végeztével több időt fogunk tölteni a kijutással, mint amennyi az egész mérkőzés volt. De meglepő módon nagyon gyorsan kijutottunk, pedig mint említettem, nekünk a legfelső szintek valamelyikéről kellett ezt a lehetetlennek tűnő küldetést teljesítenünk.
Estére sok kedvem már nem maradt kimozdulni, mégis megpróbálkoztunk vele. Egy másik, újdonsült ismerősömmel beszéltünk meg egy találkozót: egy félig magyar-félig német fiúval, aki egy ideje már szintén kint élt Madridban. Különösen említésre méltó események az éjszaka során nem történtek: beültünk egy-két helyre, ittunk egy-két italt, majd hajnalban mindenki hazafelé vette az irányt.
Másnap Bencének teniszmérkőzésre volt jegye – teljesen véletlenül épp akkor zajlott egy bajnokság, ahol ráadásul az egyik kedvenc játékosa is szerepelt, nem is rosszul! A helyében én sem hagytam volna ki ezt a programot. Mivel azonban nekem se a játékossal, sem a sportággal nem volt különösebb érintettségem, én ismét Madridot választottam. Viszont az elhatározásommal összhangban, ez a nap már tiszta lapként indult. Minden szomorkodás, könnycsepp és bánat a tegnappal le is zárult. Új hét, új fejezet indult az életemben. Mi is lehetne tökéletesebb indítás, mint egy kiadós edzés, egy helyi teremben? A kint élő magyar barátunk volt ebben is segítségemre: sikerült egy olyan helyet ajánlania, ami ráadásul néhány sarokra volt csak a szállásunktól! Így amikor a város még álmosan ébredezett, a spanyol ritmusnak megfelelően, én már termeltem az endorfinokat a FitUp Atocha Gymben. Az edzés élményeinek egy külön írást is szenteltem, így ezzel nem szeretnék itt részletesebben foglalkozni. A terv az volt, hogy mire a helyiek szerint is elindul a nap, én már leedzetten vághassak bele újabb kalandjaimba, hogy ne maradjak le semmiről.
Kilépve az edzőteremből, pár lépés után máris egy hangulatos pékség asztalánál ittam a kávémat és fogyasztottam a reggelimet. Hasonló terveim voltak aznapra is, mint előző nap, eltekintve attól, hogy az állandó mosoly és jókedv már ismét velem tartottak. Nagyjából a városnak azt a részét vettem a nyakamba, ami eddig kimaradt. Szerettem volna minél átfogóbb képet kapni Madridról. Viszont mivel a spanyol fővárosnak ezer arca van, minden kerülete teljesen más stílusú és hangulatú, így hát nem voltam rest, igyekeztem a rendelkezésemre álló idő alatt minél több arcával szembe kerülni.
A fentieket csak megerősíteni tudom: néha úgy éreztem, mintha nem is ugyanabban a városban jártam volna néhány órával azelőtt. Amit viszont mindenhol jól érzékeltem, az a hamisítatlan spanyol életérzés. Őszintén szólva egyelőre magam sem tudom teljesen jól megfogalmazni, mit is kell ezalatt érteni, de itt és most megígérem, hogy a következő madridi látogatásom célja az lesz, hogy ezt felderítsem, tetten érjem mindenben, alaposan megismerjem, hogy aztán hitelesen vissza tudjam adni azok számára, akiknek eddig még nem volt szerencséjük Madridhoz. A küldetés tehát adott…
A keddi, utolsó napunkat szintén egy kora reggeli edzéssel kezdtem – szinte ki voltam már éhezve az izommunkára. Jött a komótos reggeli, majd kezdődött egy kis versenyfutás az idővel. Bence ismét kiment a teniszversenyre: annyira jól érezte magát, ráadásul az esélytelennek tűnő játékos, akinek szurkolt, továbbjutott, így aztán el is dőlt a keddi programja. A szállást 11 óráig kellett elhagynunk, de előtte még szerettem volna néhány dolgot vásárolni. A helyi ízeket tervezetem hazavinni a barátoknak is, ezért a hiányzó dolgokat egy nagy élelmiszer szupermarketben vásároltam meg. A délelőtt nagyjából ezzel, valamint a pakolással el is ment. Szerencsére a gépünk csak este indult, és a bőröndöt is ott hagyhattuk a recepción, így még könnyített módban szabadon garázdálkodhattam Madridban. Ezúttal a melegek negyede volt tervben: nagyon kreatív környezet! Sokat időztem egy szangria társaságában egy kis tér teraszos asztalkájánál, és próbáltam észrevenni a felszín alatt megbújó mindennapi élet lüktetését.
Imádok így, ebben a formában ismerkedni egy várossal. Amikor lassan kirajzolódik, hogy sok embertömegből kik azok, akik helyiek, akik a mindennapjaikat élik ott; hogy nekik milyen apró szokásaik vannak. Ilyenkor élénk fantáziámnak köszönhetően azonnal milliónyi emberi sors elevenedik meg a fejemben – minden emberhez azonnal hozzáköltök egy egész életet; megannyi kis történet játszódik le bennem. Elengedhetetlen, hogy ilyenkor legyen nálam egy kis notesz meg íróeszköz, hogy azonnal lejegyzetelhessem az érzéseimet, benyomásaimat, mert ezek azok, amiket ha később bármikor elolvasok, azonnal vissza tudnak repíteni abba a pillanatba, abba a hangulatba, amit ott és akkor éreztem. Onnantól kezdve pedig a fantáziám ismét tovább szárnyalhat…
Nem is tudom, de talán 1-2 órán át, vagy még többet is ott ücsöröghettem, annyira lekötött a „live-show” 🙂 Ez volt az utolsó intenzívebb élmény, amit magamba szívhattam a májusi kiruccanás során. Hamarosan indulnom kellett, hogy Bencével találkozzam, és elinduljunk a reptér felé.
Amikor távolodtunk Madridtól, valami megnyugtató érzés lett úrrá rajtam: valahogy azt éreztem, hogy nem kell bánkódnom az „elválás” miatt, mert nem most utoljára voltam ebben a varázslatos, és valóban ezerarcú városban.
Ami azt illeti, ez az 5-6 nap talán a legideálisabb egy ilyen jellegű városlátogatáshoz, legalábbis az én számomra. Ennyi idő alatt már tényleg át lehet picit venni a helyi ritmust, de ugyanakkor még anyagilag sem annyira megterhelő. Utazásaim során elsősorban sosem az a cél, hogy végiglátogassam az összes nagy hírű múzeumot, templomot, galériát, katedrálist, hírességi rátájuk szerint rangsorba állítva. Az én személyes célom az, hogy minél inkább átvegyem, átérezzem, megismerjem a helyiek mindennapjait. Hogyan élnek, mit csinálnak, milyen szokásaik vannak, milyen mentalitásban telnek a napjaik… valamint azokat a helyeket szeretném felkeresni, ami az én életemben fontos dolgokhoz köthetőek. Különösen érdekelnek az „eldugott érdekességek”, amelyek ha esetenként csak kicsit is, de tovább színezik a település összképét.
2014. május 1-6. Madrid, Toledo
